Veteránarcok meséi

Egyenes tartású, éltes alföldi férfiak néznek farkasszemet a kamerával s közvetve velünk, e portrék mai szemlélőivel. Ami addig a történelemkönyvek és a március 15-ei megemlékezések sablonos szónoklataiból volt ismeretes, a képek láttán kendőzetlen valósággá válik, és a múlttal való összekacsintás gesztusa lesz. Összesen százötven negyvennyolcas honvédról őriz felvételeket – üvegnegatívokat és papírképeket – a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeum Helytörténeti Gyűjteménye. Ők életük alkonyán látogattak el Plohn József fényképészeti műintézetébe, hogy arcmásuk fényérzékeny emulzióba rögzítése révén örökre a kollektív magyar emlékezet részévé váljanak.

Singer Henrich (Károly) tizedes (1827–1908) magánzó 1848 augusztusában nemzetőrnek állt. 1848. szeptember és 1849. augusztus vége között szolgált tizedesként az 58. honvédzászlóalj 6. századában. Részt vett az aradi vár ostromában, az aradi utcai harcokban (1849. február 8.), Temesvár Gyárváros ostromában és az utolsó temesvári ütközetben.

A történet előzménye az az országos fényképgyűjtés volt, amelyet a Kolozsvári Országos Történelmi Ereklye Múzeum kezdeményezett 1894. március 15-én kelt, Képek a szabadságharczból a millenniumra című felhívásában. Az intézmény hírlapokban közzétett hirdetéseiben arra buzdított minden honvédegyletet, fényképészt és magánszemélyt, hogy fotográfiákon rögzítse a szabadságharc tárgyi emlékeit, csatatereit és hadisírjait, nem utolsósorban a még élő egykori honvédek arcképét. Szinte az egész ország megmozdult, és kutatómunkába kezdett, hogy egy, a millenniumra tervezett nagyszabású kiállításon valóban méltó módon idézze meg az akkor legfiatalabb képalkotó médium, a fotográfia segítségével a szabadságharc emlékét.

A legújabb kutatásokból feltételezhető, hogy Plohn József a Hódmezővásárhelyi Honvédegylet megbízásából 1894–1895-ben készítette el felvételeinek első csoportját. A fényképész ekkor már megbecsült polgára volt a mezővárosnak, és az alföldi festőkkel is szakmai-baráti kapcsolatokat ápolt. Plohn a korban divatos kabinetportrékon túl néprajzi és antropológiai igényű felvételeken dolgozta fel a környező tanyavilág életét, tárgyi és épített emlékeit, a paraszti foglalkozások jellemző momentumait, a népviseleteket, népszokásokat. Meghatározó forrásértékű hagyatéka nemcsak Hódmezővásárhelyen, de a Néprajzi Múzeum Fényképgyűjteményében is fellelhető. Történelmünk tragédiája, hogy a fotográfus 1944-ben egy Auschwitzba tartó marhavagonban hunyt el.

Plohn a millennium előtti két évben nyolcvannégy felvételt készített a veterán honvédekről, majd 1902-ben folytatta a munkát, újabb hetvenkét darabbal bővítve a gyűjteményt. Néhány, a korábbi fotográfiákon már szereplő alanya ismét leült a kamerája elé, így ma összesen százötvenhat ilyen jellegű portréját tartjuk számon. Bár idős honvédekről szerte az országban készültek akkoriban hasonló fotók, ennyire egységes tipológiával és vizuális megjelenéssel sehol nem találkozhatunk, úgy, hogy ráadásul az Alföld e szegletének korabeli társadalmi rétegződéséről is szemléletes képet kapunk. A felvételek a készítésük dátuma szerint vizuálisan mégis jól elkülöníthetők: az 1894–1895 során készülteken jellemzően homogén háttér előtt karosszékben ülő, félalakos portrékat látunk, az 1902-es datálásúaknál a veteránok gyakorta egész alakos portréinak környezetében műtermi kellékek – növények, bútorok, jellegzetes festett hátterek – is feltűnnek.

Tóbiás Mihály (1825–1914) munkaképtelen 1848 decembere és 1849. augusztus 16. között szolgált közvitézként előbb a 8., később a 41. honvédzászlóaljnál. Részt vett Perczel Mór táborában az összes ütközetben.

A fotográfiákon szereplő idős emberek a szabadságharc idején főként paraszti, szegényparaszti környezetből kerültek katonai szolgálatba, további sorsukat pedig számos tényező befolyásolta. Fél évszázados életvonaluk apró jegyei, azaz a ruházatuk, testtartásuk és kitüntetéseik valóságos attribútumokként sejlenek fel a fényképeken. Többen bujdostak a szabadságharc leverése után, volt, akit besoroztak az osztrák hadseregbe, más emigránsként járta meg az olaszországi magyar légiót. Legkésőbb a kiegyezés után szinte mindannyian visszatértek szűkebb pátriájukba, ahol szerény vagy tisztes anyagi körülmények között, napszámosként, gazdálkodóként vagy városi polgárként éltek. A korszak politikai klímáját mutatja, hogy többségük Honvéd Emlékérmet visel, de akadnak köztük olyan, az osztrák hadsereget is megjáró férfiak, akik Ferenc József császárrá koronázásának ötvenéves jubileumi jelvényét ugyancsak a felöltőjükre tűzték.

Napjainkban a Plohn kamerája elé álló honvédek közül kilencvennek a neve, a rendfokozata és egykori foglalkozása, sőt sok esetben teljes életútja ismeretes. Ez egyrészt a fényképész precíz feljegyzéseinek, másrészt az utókor gondos kutatómunkájának köszönhető – jelen írás elkészüléséhez is nagy segítség volt a Tornyai János Múzeum Helytörténeti Gyűjteményének vezetője, Bernátsky Ferenc történész publikációs tevékenysége –, ami évtizedek óta a figyelem középpontjában tartja e felvételeket. Ennek eredménye, hogy időről időre, legutóbb tavaly, újabb leszármazottak jelentkeznek, miután egy-egy ismeretlen honvéd portréjában felismerték a felmenőiket.

Forrás: Magyar Krónika