Búfelejtők

Hódmezővásárhely kerámiaművességének egyik ikonikus terméke a butella, ami – a források és a fennmaradt datált műtárgyak tükrében – a 19. század elején kerülhetett a férfiak tárgykészletébe. Előképe az üvegpalack (franciául bouteille), ami azonban drágább, törékenyebb és nehezebben beszerezhető volt, mint a cserépedények. Ezért a 18-19. század fordulóján általában csak kis mennyiségben fordultak elő – az üveghutáktól távoleső – dél-alföldi paraszti háztartásokban. A palack iránti lakossági igényt azonban felismerték a vásárhelyi tálasmesterek, akik Magyarországon elsőként készítették el agyagból a kisméretű, inkább fogyasztásra, mint tárolásra szolgáló edényformát: a butellát. Fontos kiemelni, hogy ezeket a cserépedényeket mindig mázazták, ami nemcsak a helyi stílus egyik fő ismérve, de a célszerűség követelménye is, hiszen a máz gátolja meg, hogy a porózus anyagú flaskából elszivárogjon vagy elpárologjon az illékony ital. Azt, hogy pontosan mikor készült az első cserépbutella, egyelőre homály fedi. A jelenleg ismert legkorábbi datált vásárhelyi példány 1816-ban készült.

Butellába – az alakjától és méretétől függetlenül – sosem került más ital, kizárólag pálinka. Épp az hívhatta életre a cserépbutellát, hogy a gyümölcspárlatok jelentősége növekedni kezdett a 18. század végétől. Ekkoriban ugyanis a magán pálinkafőzés engedélyezett volt a (többek között a hódmezővásárhelyi) jobbágyok számára, sőt, a földesurat illető törköly bizonyos részét is megválthatták. Majd a 19. századtól a tanyai gazdálkodás kibontakozásának köszönhetően fellendült Vásárhelyen a gyümölcsfa telepítés, ami új, dézsma vagy tilalom alá nem eső alapanyagot biztosított a párlatkészítéshez. Mindezek következtében sok tekintetben átalakultak az alkoholfogyasztási szokások tárgyi és kulturális jellemzői.

A butella néhány évtized alatt olyan kedveltté vált, hogy az 1800-as évek második felétől már nemigen akadt olyan hódmezővásárhelyi háztartás, ahol ne lett volna legalább egy belőle. De ebben korszakban ez már – a környező települések mellett – más fazekasközpontokra is igaz volt, hiszen a vásárhelyi mesterek termékei nagy hatást gyakoroltak mind a vásározás, mind a tanulni vágyó segédek, mesterek révén más területek tárgykészletére. A butella, mint edénytípus innen került Mezőcsát, Makó, Szentes, Tiszafüred, Debrecen, Mezőtúr, Mezőkeresztes és Tótkomlós cserepes mestereihez.

A butella nem tartozott a folyóedények – azaz az százszámra készülő háztartási cserépedények – sorába. Elsősorban megrendelésre készült, úgymond „mondva csinált” edény volt. Ezt bizonyítják a feliratok „tsináltatta” „készíttette” „szerezte” szavai is. Emellett kedvelt ajándéktárgynak számított. Előállítása sok tapasztalatot, időt és odafigyelést igényelt, így az olcsó cserépedények közé sem tartozott – főként a kezdeti időszakban. Ugyanakkor gyakorta fordult elő, hogy maga a tálas mester ajándékozta a butellát valamely rokonának, barátjának vagy katonatársának.

Általában apáról fiúra öröklődtek. Másodlagos funkciót sosem kaptak, ha használaton kívül kerültek, emléktárggyá váltak.

Kisebb számban azonban készültek butellák a vásározó kofák számára is, de ezek természetesen nem lehettek névre szólóak. Többségük teljesen dísztelen. Tartozhat ezek közé azokból is, amelyeket csak évszám és/vagy virágmotívum díszíti, esetleg azokból, amelyeken a legáltalánosabb rövid butellaversek egyike olvasható. A dísztelen butellák számbeli kisebbségét nemcsak az indokolja, hogy eleve kevesebb készült belőlük, de az is, hogy feltehetően ezeket kevésbé tartották becsben használóik, így elenyésztek az idők során.

A butellák az 1860-as évektől az 1890-es évekig élték fénykorukat, – amikor maga a hódmezővásárhelyi fazekasközpont is virágzott – ezt követően azonban csökkent szerepük. S ezt nem más okozta, mint épp az az anyag, amit kezdetben kiváltottak, azaz az üveg. A 20. századra a korszerű gyárak nagy mennyiségben bocsátották ki az immár olcsó üvegpalackokat, egyre inkább kiszorítva e területről is az agyagot.

Bár még az 1900-as évek elején is készült hagyományos zöld cserépbutella, számuk egyre csökkent. A butella mégsem tűnt el. A 20. század első felében, az önálló mesterek, a század második felében főként a Majolikagyár, majd a század végéhez közeledve újra a kisműhelyek mesterei tartották fenn az edénytípus kontinuitását. Ebben a korszakban azonban számolni kell mind a technológiai sajátosságok, mind a funkció változásával. Ezek a dísztárgynak szánt butellák már többnyire pontos tervek alapján készültek, ami egyre inkább a gyáripari standardokhoz igazította a tárgyakat, melyek szimmetrikussá, teljesen szabályossá váltak.

Meg kell említeni továbbá, hogy az 1910-es évektől készültek népi szecessziós stílusú butellák is, amelyek díszítésmódjuk révén kevésbé a paraszti, mint inkább a polgári ízléshez igyekeztek igazodni. Ez a stílusváltás a piaci igényeken keresztül megnyilvánuló polgárosodási folyamatra reflektált és a mesterség hanyatlását megakadályozó újító törekvésekben gyökerezett.

Bár az egykor nagyhírű és több, mint 400 tálast számláló kerámiaközpont emlékét ma már csak néhány kitartó mester őrzi, butellák még ma is készülnek. S a múzeumi gyűjteményeken túl, féltve őrzik a vásárhelyi családok az ősöktől maradt becses példányokat, melyek egykoron – ahogy az egyik butellavers írja – sokszor vidámították a szívet és ritkították a bánatot.

Búfelejtők - A vásárhelyi butellák kultúrtörténete

Hódmezővásárhely, Tornyai János Múzeum
2025. február 15. - 2025. augusztus 31.

A kiállítás kurátora: Dr. Terendi Viktória néprajzkutató